Még jó, hogy volt... aki esetleg úgy olvasná ezt a blogot, hogy nem ismer engem, annak magyarázatként: Borderline személyiségzavarom és depresszióm van. Ebből szinte egyértelműen adódik, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor öngyilkos akartam lenni.
Két időszakra tudnám bontani az öngyilkos késztetéseket. Az egyik a diagnosztizálásom előttről van, a másik meg utána. Amikor még nem tudtuk, mi bajom van, miért kapok rendszerint pánik- és dührohamokat, ráadásul a családom sem tudta kezelni a helyzetet, és sorra martam el az embereket magam mellől... nos, akkor nagyon kilátástalannak láttam mindent, és szinte napi szinten űzött a gondolat, hogy jobb lenne megszabadítanom magamtól a világot.
Amikor pedig diagnosztizáltak, és elkezdtek kikezelni, azzal felkavarták bennem a sok mélyen eltemetett mocskot, és az embertelen volt. Tünetek felerősödése, gyógyszer-mellékhatások, minden anyám kínja.
Az a helyzet, hogy erről most nem tudok írni. Próbáltam, de jelenleg épp felpörgött állapotban vagyok, terveim vannak, és sehogy sem tudok áthangolódni erre a témára. Márpedig ahhoz, hogy mesélni tudjak erről az időszakról, nagyon bele kéne mélyednem az emlékekbe, felidézni az akkori érzéseket, és ez most nekem nem megy. De talán nem is baj...
- Nem illettünk össze a barátnőmmel. Ő vízöntő, én pedig nem hiszek a hülyeségekben.
Ba dum tsss.
Vallásról alkotott nézeteim. Nos, én szkeptikus vagyok, agnosztikus pontosabban. Ez azt jelenti, hogy nem hiszek isten vagy istenek létezésében, de abban sem hiszek, hogy nem léteznek. Gyerekként vittek templomba vasárnaponként, majd' megsüketültem az orgona hangjától, nem élveztem különösebben a dolgot, otthon meg imádkozni kellett lefekvés előtt. Aztán meghalt anyám testvére a családból, és a nagyszülők megorroltak istenre, nem volt többé templomba járás, vagy ima. Aztán évekkel rá anyám is meghalt, meg a nagyszülők is, szépen sorban. Olykor istenre voltam dühös, olykor magamra, olykor mindenki másra, de magáról a vallásról még nem volt túl kidolgozott koncepcióm fiatal koromban.
Később kezdett el bennem megfogalmazódni a kérdés, hogy ha Jézus és a főnök is azt várják, hogy legyél jámbor, jószívű, könyörületes másokkal, akkor miért lenne isten kegyetlen? Miért adna embereknek gyógyíthatatlan betegségeket, gyerekeknek AIDS-et, miért sújtana népeket kínokkal ésatöbbi. Az alap hívő válasza persze erre az, hogy ez is egyfajta kegyelem, csak mi emberek nem érthetjük, és nem is szabad kételkednünk benne, hogy ez valójában mind egy nagy terv része, ami majd jóra vezet. Ez már a fejétől bűzlik nekem, ehhez még hozzá jön az is, hogy sok hittérítő igyekszik rámutatni milyen örök kárhozat lesz annak a része, aki nem az ő útjukat járja. És persze ott vannak a közveszélyes elmeháborodottak is, nem csak a terroristák, hanem emberek, akik mészárlást rendeznek egy abortusz klinikán, meleg katonák temetésére járnak buzizni, grillen megsütik a kutyát, vagy épp a legutóbbi, amit olvastam: egy "anya" vállfával verte brutálisan lilára a 7 éves fiát, mert az és a 3 éves lánya elkövették a bűnt, hogy megmutatták egymásnak a nemi szervüket. Most pedig azzal védekezik, hogy vallásszabadság. A pápa bár ködösen fogalmaz az ilyesmivel kapcsolatban, de nem feltétlen helyteleníti a verést "amennyiben nem megalázó" zöld utat ad neki.
Ott van persze az Iszlám is, aminek a prófétáját lerajzolni is bűn, ahol nőket bántalmazhat a férjük, ha nem elég engedelmesek, ahol legalább négy szemtanú kell egy nemi erőszak bizonyításához, és ahol alapvetően el vannak nyomva a nők, csak annyira a kultúrájuk és a neveltetés része lett ez, hogy sokuk inkább védi a gyakorlatot. Amit én csinálok azt hívják "mazsolázásnak", vagyis kiválogatom a szent könyvekből azokat a részeket, amik igazolják a véleményem. Csakhogy közben ne felejtsük el, hogy aki pusztán a jó dolgokat válogatja ki, és a kegyetlen, brutális törvényekre azt mondja: "ó, de hát ez még az Ószövetség volt!" vagy azt, hogy "pusztán metaforikusan értendők", az ugyanezt teszi. Míg én az egész könyvet támadom (pusztán vallási értelemben, mint követendő példát, nem irodalmi vagy fikciós értékét, és még ez a támadásom sem jelenti azt, hogy minden erkölcsileg rossz, ami benne áll, ó, még mennyit kell olvasnom!) addig ők az egész könyvet védik a kimazsolázott részekre hivatkozva, és ezzel igazolást adnak szándékon kívül is azoknak, az úgynevezett fundamentalistáknak. Míg az ateisták senkinek nem tiltanák, hogy egyénileg gyakorolják a nézeteiket, amíg azokkal nem veszélyeztetnek másokat (tehát individuálként hihetnek, amit akarnak), addig az ateizmust több, mint tíz országban mind a mai napig halállal büntetik. Ha egy pohár tiszta, hűsítő vízbe csupán néhány csepp mérget csepegtetünk, meginnád? Csak néhány cseppről van szó.
Más vallások jobban bevonzottak az idők során, de azok sem lehetnek mentesek a kritikától, például a Buddhizmusnak is van olyan ága, ami egy elég élénk pokolban hisz, még ha csak jelképesen is, illetve a Hinduizmusban is bőven akadnak / voltak elítélhető gyakorlatok, kezdve azzal, ami egy özvegyet végül arra sarkallhat, hogy önként lépjen a máglyára, folytatva a ló és egyéb állatáldozatokkal, egészen az úgynevezett: érinthetetlenekig. Mindettől függetlenül élmény számomra vallásos írásokat olvasni. A Hindu isten/istenek sokoldalúsága, az eposzaik mélysége, a helyesről és helytelenről alkotott nézeteik a Karma és Dharma szempontjából, illetve számos ünnepük vonz. Így a meditáció is például. Sok vallásnak rengeteg dologban igaza van és kétségtelen, hogy azzal, amit nyújtanak, sokak életét ideiglenesen vagy hosszú távon is jobbá tehetik (mindössze erre lehet más mód is és inkább az ilyen alternatív módok kutatása felé hajlok), a gondolat mégsem hagy nyugodni, hogy barátaim, ismerőseim, vagy bárki, akikkel összesodorhat az élet, hitüket valami vallás keretei közé helyezik, teszem azt keresztények lesznek, vagy csak szimplán hisznek az Ószövetségben, és ha egy nap úgy vélik, hogy látták istent, vagy szólt hozzájuk, akkor nem pszichiáterhez visz az első útjuk, hanem feláldoznák szeretteiket szükség esetén. Nem sokakat állít ám meg az úr, mint Ábrahámot, ha megpróbálják végrehajtani a "parancsát", nálam pedig az nem játszik, hogy szeretettel és békességgel viseltessek az emberek iránt, de ugyanakkor ha hallok egy hangot ami megköveteli, hogy öljem meg a családomat, akkor feltétel nélkül engedelmeskedjek. A sátánisták nekem már-már nevetséges, hogy mennyire rájátszanak a róluk kialakult, groteszk karikatúrára, sokan meg mentegetnék a helyzetet, hogy az igazi sátánisták nem ilyen dark-os gore és emberáldozat megszállottak, akik gyertyafénynél meg fordított kereszttel rituálékat hajtanak végre, és ez csak amolyan showműsor azoktól, akik nem true sátánisták, de szerencsére az egész koncepció egyébként is idegen tőlem, ebben a fényben egyik kitalált karaktert a másik kitalált karakter vetélytársának látom, nem értelmes, következetes ellentétének.
Összesodort még az élet Bahá'i-okkal, akik lényegében a különböző vallások esszenciális egységében hisznek, abban, hogy minden isteni kinyilatkoztatásnak megvolt a maga helye és ideje az emberiség történetében, minden próféta egy istentől származik és a jelen kor, illetve az elkövetkező sok száz év útmutatása alapján szépen fokozatosan szakítanunk kell a többi vallással és egységesedni egy új, progresszívebb elrendelés alatt. Aki olvasgat róluk bővebben, észreveheti, hogy igazságosságra törekednek és arra, hogy az emberiség szükségletei kielégülésre nyerjenek, ugyanakkor náluk is adott egy kinyilatkoztatás amit a hívők ne kérdőjelezzenek meg, téríteni viszont speciel nem szoktak és törekszenek rá, hogy ne beszéljék ki a másikat a háta mögött. Több dolog akad a nézeteik közt, amivel problémáim vannak elfogadás szintjén, teszem azt az, hogy a főbb vallások mind érvényes kinyilatkoztatások voltak valamikor, (nekem teljesen mindegy, hogy mikorra vonatkoztak az Ószövetség istenének törvényei és döntései, azokat kerek perec elutasítom és betegesnek vélem) illetve alapvetően nincs meg bennem egy kellő istenhit az őszinte, áhítatos imához.
Híveket minősíteni igazából nem célom, nem is ismerek sokat személyesen, illetve különböző vallásokból ismerek személyeket minimálisan, és róluk általában nincs rossz véleményem. Szeretem a nyitott, kedves embereket, akik jót akarnak a környezetüknek, nem zárkóznak el más nézőpontoktól és szívesen beszélgetnek erről is, arról is. Büszke vagyok rá, hogy ilyeneket ismerek keresztény családból, Bahá'i körből, Buddhisták közül is, és talán még egyebeket, akikről nagyon nem tudok sokat. Bárkit, aki azt állítja, hogy ő biztosan tudja mi az egyetlen igaz út, vallástól és nézetektől függetlenül kreténnek vélek, és ez mondhatni véletlenül éppen igaz nagyon sok bigott hívőre is. :) Kedves foglalatosságom, hogy hitvitákat nézek, hallgatok a youtube-on, ahol különböző vallási vagy épp vallási és ateista nézetek ütköznek, szerintem amit nem lehet racionális vitában megvédeni, azt nem szabadna általános igazságként kezelni.
Római katolikus keresztény családba születtem. Sokáig az életem szerves részét képezték a vasárnapi misék, a hittan órák és a hittan táborok, emellett elsőáldozó is voltam. De sosem éreztem a magaménak ezt a világot. A miséken rendszerint untam magam, és a képzeletembe menekültem, hogy gyorsabban teljen az idő. Mindig volt egy olyan rész, amikor a pap az adott témához illő párbeszédeket folytatott le a hívőkkel, ilyenkor rendszerint rettegtem, nehogy engem is megszólítson, mert akkor kiderült volna, mennyire nem vagyok ott fejben.
A hittan órákat azért élveztem, mert nagyon jó tanárnőnk volt, aki élvezetessé tette az egészet. Volt egy piros táblája, és amikor bibliai történeteket mesélt el, arra ragasztgatta fel a szereplőket, így sokkal izgalmasabb volt az egész, és jobban figyeltem. Egyszer találtam otthon két vaskos Képes Biblia névre hallgató könyvet, ami emészthetőbb formában, fiatalosabb nyelven és szép illusztrációkkal tálalta az eseményeket. Kiolvastam mindkettőt. De ezekre inkább meseként tekintettem, mint megtörtént esetekként. Nem váltam ateistává, nem vontam kétségbe semmit, de nem is éreztem magamban a hitet, az elhivatottságot. Táborokban néha rám is szóltak, ha nem viselkedtem jól.
Tizennégy éves koromban anyuék elé álltam, és közöltem, hogy nem akarok többé misére és hittanra járni. Voltak belőle viták, a szüleimet mindez váratlanul érte, talán azért, mert a bátyám jó hívő volt, és önszorgalomból ministrálni is rendszeresen eljárt. Mivel kb. ezzel egy időben kezdtem rockzenét hallgatni, még az is felmerült bennük, hogy talán sátánista lettem :D Pedig egyszerűen csak nem volt kedvem vasárnaponként korán felkelni, és a hittan sem nyújtott már nekem semmi újat. Végül megbékéltek a dologgal. Szerencsére a családom nem az a nagyon elvetemült vallásos fajta, ők valahogy megtalálták az arany középutat.
Innentől kezdve nem foglalkoztatott a vallás kérdése. Jó néhányfélével találkoztam életem során, de egyik sem szólított meg. Úgy voltam vele, hogy semmit nem vontam kétségbe, elfogadtam a különféle nézeteket, de nem találtam olyanra, ami engem megfogna.
Az elmúlt hónapokban az ezotéria, az angyalterápiák kezdtek el foglalkoztatni. Nem ástam bele még magam, sőt, egy ideig idegenkedtem tőle, mert ha belefutottam egy-egy látóba, ők nagyon fensőbbségesen és lekezelően viselkedtek. Nemrég azonban anyu révén - akit nagyon érdekel ez a téma - megismerkedtem egy nagyon aranyos nővel, Évivel, aki angyalokkal gyógyító. Szelíd, kedves, és ami a legfontosabb, nem akarja a maga nézeteit ráerőltetni másra. Talán ez zavart leginkább a vallásokkal kapcsolatban, hogy a legtöbb hívő, akivel találkoztam, azonnal meg akart téríteni. Én mindenki hitét, vallását tiszteletben tartom, amíg nem erőszakolják rám, mondván, márpedig ez a helyes út. Amikor az Intersparban dolgoztam, volt egy Jehova tanúja kolléganőm és egy hitgyülekezetes is. Egyetlenegyszer elbeszélgettünk a témáról, de egyikük sem akart a maga igazáról meggyőzni, és békésen dolgoztunk egymás mellett. Szerintem ez így a jó. Mindenkinek a maga dolga, hogy miben hisz, mit érez közel magához, és mindenki maga dönthet erről.
Visszatérve az angyalos témára, Évihez havonta ellátogatunk anyuval, és ilyenkor mindig feltöltődöm. Évi eddig rendszerint olyan dolgokra tapintott rá, amik tényleg igazak, és amikor kártyát vetünk, azok is mindig azt mondják ki, ami úgy is van. De a különféle hitek közül talán ez az egyik, amit a legszkeptikusabban fogadnak az emberek, ezért nem is nagyon merek beszélni róla, mert nem hiányzik, hogy beszólogassanak.
Mindenesetre eddig ezt érzem magamhoz a legközelebb.
Nos, a drog témához nem tudok túl sok mindent hozzászólni. Én még sosem próbáltam, a fű is kimaradt az életemből. Egyszerűen így hozta az élet, és sosem hiányoltam a dolgot. Különösebben véleményem sincs róla. Sajnos sok mindennel kapcsolatban így vagyok. A legtöbb embernek határozott véleményei, elképzelései vannak szinte mindenről. Az én figyelmemet nagyon kevés téma ragadja meg, ami pedig nem, arról nem formálok nézeteket. Ricsi említette a gyógyszereket a maga bejegyzésében, sajnos az nálam is befigyel. Jelenleg háromféle gyógyszert szedek, ebből egy az általános szinten tartásra, kettő pedig az alvászavaraimra van. Sajnos borzasztóan rosszul alszom, éjjel kerülök felpörgött állapotba, a cikázó gondolatok nem hagynak elaludni, ha pedig hajnal felé nagy nehezen elalszom, durva, ocsmány rémálmaim vannak. Jelenleg még nem tudom elhagyni ezeket a gyógyszereket, próbáltam már, de akkor visszaestem. Nem szeretnék életem végéig ezeken élni, és nagyon bízom benne, hogy eljön az a nap, amikor már nélkülük is kiegyensúlyozott vagyok.
Alkohol. Nagyon sokáig ez is kimaradt az életemből, ha kóstoltam is, nem ízlett, elvoltam nélküle. Aztán 2011-ben volt egy őrült, zavaros, de gyönyörű időszak az életemben, amikor az alkohol is utol ért. Találkoztam egy sráccal, és a 40 fokos melegben jéghideg pezsgőt ittunk, amiről én azt hittem, hogy nem szeretem, és gondoltam, udvariasan elkortyolgatok egy-két pohárkával. De a dögmeleg miatt nagyon szomjas voltam, így a pezsgő is könnyen, gyorsan csúszott. Talán akkor rúgtam be életemben először. Onnantól, ha úgy tetszik, elkezdtem "lefelé csúszni a lejtőn", sokat ittam - elsősorban pezsgőt, de a sörrel és a rövidekkel is megbarátkoztam. Nyár volt, szinte minden nap hajnalban keveredtem haza ittas állapotban. Ez így leírva talán szörnyen és elítélendően hangzik, én azonban csodálatosnak éltem meg. Talán, mert akkor engedtem magam el először igazán, bátrabb és szabadabb lettem. Ez nem feltétlenül az alkoholnak köszönhető, az a nyár amúgy is bővelkedett gyönyörű élményekben: szépnek éreztem magam, körbevettek az emberek, javult az önbizalmam. Azelőtt egy összetört lány voltam, aki mindenből kimaradt, akinek nem volt társasága, akit kiröhögtek és lenéztek. Valószínűleg az a nyár alkohol nélkül is ilyen élvezetes lett volna, de egyáltalán nem bánom, hogy akkor így eleresztettem magam, és gyakran kirúgtam a hámból. Kellett ez is a mostani önmagamhoz.
Mostanában már nem, vagy csak nagyon ritkán iszom alkoholt. Egyáltalán nem kívánom. Ettől még nem nézem le azt, aki felönt a garatra időnként, sőt, talán picit irigylem is az illetőt, és hiányzik, hogy én már nem tudom megtenni. De igazság szerint anélkül is jól érzem magam. Megfelelő társaságban egyáltalán nem hiányzik az alkohol ahhoz, hogy vidám és önfeledt hangulat alakuljon ki.
Összességében egyik felett sem ítélkezem. Az nyilván nem jó, ha függőség alakul ki, azzal kapcsolatban segítség kell.
Szóval a drogok és az alkohol a következő téma, amiben véleményt kellene kifejtenem. Nem könnyű. Én azt is drognak szoktam nevezni, ami nem feltétlenül fogyasztásra alkalmas szubsztancia, hanem szimplán csak függőséget okoz. Ugyanakkor most nézzük szigorúbb értelemben a kérdést. A magam részéről próbáltam hasist, illetve füvet, Amszterdamban az volt az első dolgom, miután lepakoltam. Adhat kellemes, jó élményt is, meg szinte semleges, vagy negatív élményt is, nyilván emberfüggő, anyagfüggő, mennyiségfüggő, kevered-e alkohollal vagy valami egyébbel. Eltekintve attól, hogy rengeteg ember nem képes mértéket tartani és így már destruktív lenne, nem sok racionális érv szól a marihuána legalizálása ellen, nem olyan "gateway drug" mint amilyennek sokan mondják, és bizonyított, hogy gyógyászati célokra is hasznos. Azt hiszem, ha lenne rá módom, az LSD-t is kipróbálnám egyszer, illetve nevetőgázt, mást egyébként nem, mert a többi nem vonz / nem érdekel. A fűre sem kattantam rá, nincs igényem, hogy vegyek, bár lehet nem utasítanám vissza, ha valaki kínálgatná, ez azt hiszem normális szint.
Egészen nyilvánvaló számomra, hogy a háborút nem a drogfogyasztókkal kell vívni, akik eleve egy nehezen tolerálható valóságban élnek, és társadalmi meg lelki problémák miatt menekülnek az anyag használatához, hanem a drogkereskedőkkel, akik profitálnak belőle és meg kéne javítani, ami elromlott a gépezetben. Vajon miért van az, hogy az éjszakai élet, a mulatság definíciója már bármilyen programfüzetet is nyit ki az ember, 99%-ban alkohollal asszociált időtöltés? Kocsma, koncert, diszkó, Inni, mint a veszedelem, aztán péntek esténként felokádni az utcát és összerverni idegeneket. Ez legális, lemérhető alapján, hogy az emberek mennyire nem ápolnak egészséges viszonyt a realitással: ha jól akarják érezni magukat, már szinte el sem tudják képzelni ivás nélkül. Én is szoktam alkoholizálni, de mivel anyám alkoholista volt és az is vitte el bizonyos értelemben, illetve az apám is gyakran csak vedel, nincs nagy vágyam beszállni a klubba. Pár sör, Cuba Libre, vagy ami épp akad a társaságban és még spicces sem leszek tőle, egyedül pedig nem iszom, mert az csak lefelé visz az önsajnálatba.
Mondhatjuk, hogy a hangulatjavító gyógyszer, amit szedek is bizonyos drog. Szinten tart: nem lelkesedek be, de mélyrepüléseim sincsenek. Tompaság. Nem célom örökké szedni, de a problémáim megoldása még várat magára, mert csak módjával kísérletezhetek: ha nagyon leállnék a gyógyszerrel, állati frusztrált és dühös lennék a világra, úgy meg könnyű elveszíteni egy állást. Van, amire szükség van, ha az ember elméje sérült. Vannak jó drogok (gyógyszerek) és vannak, amik megmérgeznek. Tudni kell tartani a szintet.
Nagyon sokáig tervezgettem és álmodoztam olyasmiről, hogy x év múlva hol szeretnék tartani. Jó ideig például az volt a mániám, hogy 25 évesen férjhez akarok menni, 27 évesen pedig gyereket szülni. Emellett amikor 12 évesen elkezdtem énektanárhoz járni, úgy gondoltam, 18 éves koromra befutott énekes leszek. Mondjuk ez utóbbit nem bánom, hogy nem jött össze, hiszen ahogy felnőttem, rájöttem, hogy nem akarok híres énekes lenni, nekem más álmaim vannak.
Idő volt, mire megbékéltem azzal, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt mi előre kitaláljuk, és el kell fogadni azt, amit nyújt az Élet, azzal a tempóval, amivel. Ha nem tűzök ki magam elé görcsösen ilyen célokat, azzal a mindennapjaimat is megkönnyítem.
De most a kihívás kedvéért eljátszom a gondolattal, hogy hol szeretnék tartani 10 év múlva.
Szeretnék Sanyi felesége és közös gyermekünk/gyermekeink édesanyja lenni. Kertes házban élni, kutyát és macskát tartani. Olyan munkát végezni, amit élvezek, amiben kiélhetem a kreatív hajlamaimat, vagy legalább nem kerget őrületbe. Teljesen gyógyultnak lenni. Továbbra is zenélni önerőből, de addigra kitanulni valami profibb zeneszerkesztő programot, amivel igényesebb köntösbe bujtathatom a dalaimat.
Ezek a vágyaim. Aztán meglátjuk, mi válik valóra belőle.
10 év múlva szeretnék ott tartani, hogy van stabil állásom, rendes fizetéssel (már most is van) és ezt a munkát lelkesen látom el, szívesen élem benne ki a kreativitásom is, de nem jár nagy felelősséggel. (igazából nem bánnám, ha a jelenlegi munkámat kéne csinálnom hosszú-hosszú évekig, vagy akár.)
emellett:
- szeretnék gyógyszer nélkül is keveset szorongani, szeretném, ha negatív gondolatok nem befolyásolnák a közérzetem, de ha csak szimplán jobban tudok lenni gyógyszer szedése mellett kiégettség érzete és a többi nélkül, akkor is elégedett leszek. Persze a cél az, hogy alapvetően elégedett és energetizált legyek, jobban mondva: ne legyenek előttem elérhetetlennek tűnő célok.
- szeretnék elégedett lenni a testemmel (ezzel nyilván nem várnék 10 évig, ha egy mód van rá, igyekszem sokat mozogni jelenleg is)
- nem lenne rossz két új nyelvtudással gazdagodni (egy új nyelv rendes elsajátításában is ki tudok egyezni magammal)
- szeretnék olyan pozitív közösségbe járni, ahol úgy érzem sokat adhatok az adott közösségnek, vagy a társadalomnak őszinte lelkesedéssel és önkéntességgel
- szeretnék több barátot és baráti kört, akikkel sok közös programot csinálunk, jó lenne elérni, hogy többen bízzanak bennem, számítsanak rám, ne csak én másokra
- jó lenne több könyvet is megjelentetni művészi értékkel, érdekes gondolatokkal, amiket az emberek szívesen olvasnak, de amik által gazdagodnak is, nem csak önigazolást kapnak
- jó lenne valószínűleg ilyen-olyan képzéseket is elvégezni bizonyos témákban, amik érdekelnek, de nem is igazán a papír miatt, hanem csak mert sokat lehet tanulni online képzésekből is ingyen, szervezettebb némelyik, mint össze-vissza lapozgatni köteteket a témákban.
- szeretném a teknőseimet továbbra is jó egészségben tudni, ha van rá lehetőség, olyan házban / albérletben lakni, ahol van mód kerti kifutó kihelyezésére és így a szabadban tölthetik az év nagy részét, természetes napfény alatt.
- szeretnék más állatokat is tartani, amikre jelenleg nincs nagy mód, pl: sünit vagy egy mopszot.
- jó lenne természetközelben, teszem azt kisváros vagy falu szélén, erdő mellett élni, nagyobb területtel, valami privátabb, békésebb helyen a családdal. Meggyőződésem, hogy egészséges, ha az emberek nem idegenkednek a naturista életviteltől és szeretném, ha a családomnak az "otthon" magába foglalna egy olyan zöldebb területet is, ahol erre van lehetőség.
- a legfontosabb: feleség megléte és akkorra talán már 5-6 éves csemete is, legalább egy, de inkább kettő. Olyan munkabeosztás kell, ami mellett tudok elég időt tölteni otthon, hogy a közös játék, esti mese és hasonlók ne hanyagolódjanak el. Ha a feleségem nagyon jól keresne majd és nekem is lenne megtakarított pénzem, talán nem erőltetném a munkát, hanem végezném az otthoni teendőket, esetleg írnék, de ez nem igazi cél, így inkább arra koncentrálnék, hogy ne a pénzkeresés vigye el minden időnket és energiánkat.
- ha lesz rá mód, mindenképp szeretném alternatív iskolába küldeni a gyerekem / gyerekeim, és nem tekintély-elvű helyre. Akkor is, ha emiatt alig látom majd, mert teszem azt bentlakásos hely. Ha ez nem lehetséges, akkor kitrükközni, hogy sokat szocializálódjon a kortársaival, sokat lásson a világból, sokat tanuljon, de leginkább csak azt ami őt érdekli és ne kényszerítse senki iskolapadba, tankönyvek elé, hülyézve őt, ha nem magolja be és jegyzi meg ami le van írva.
