2016. szeptember 10., szombat

Ricsi - 10. nap - Igazi tííínédzser lemúúúr

Igazság szerint sosem volt viszonzott szerelmem. Kétszer voltam konkrét személybe szerelmes életem során, mindkettő már régebben történt. Az első nagyon sokáig kihúzódott, 12-13 lehettem amikor elkezdődött, ő olyan 9, egy jóbarátom húga. Egy épületen belül nőttünk fel, később egy suliba is jártunk, nagyon tetszett, jártam megnézni a tánc előadásait, vettem neki ajándékot ünnepekre olykor, igyekeztem a védelmére kelni, ha a bátyja goromba volt vele (testvérek közti általános harc, nem igazán folytam bele) de a lényeg, hogy ismertem kb amióta az eszemet tudtam, olyan 4 éves kora óta emlékszem is rá, és amilyen jó volt eleinte a közelében lenni, annyira nehéz volt később. Rettenetesen féltem a visszatusítástól, vagy, hogy kinevet, vagy bármi, mert elég sok ilyen kijutott kamaszkoromban a lányoktól, és nem tudtam volna a szülei szemébe nézni, akikkel egyébként szintén jó volt a viszonyom. Így emésztettem magam kamaszként is. Ráment egy kapcsolatom, hogy nem tudtam kiverni a fejemből, elköltöztem máshova, de ott sem sikerült elfeledkezni róla, még azt is mondta valami "sátánista" csaj, hogy készít szerelmi bájitalt, de persze még ha el is hittem, hogy működhet, elrettentett a gondolat, hogy kihasználjam őt. Aztán végül az idő és egy másik szerelmi pofára esés gyógyított ki ebből. Amikor már elhalt az érzelem, és úgy tekintettem rá, mint egy átlagos lány ismerősre, nem volt tétje a dolognak, és törleszteni akartam magam felé azt a tartozást, hogy legalább elmondom neki, hogyan éreztem sokáig iránta. Vagy az iránt, amit rávetítettem. Nem kezelte hülyén, tudomásul vette, talán sejtette is olykor. Sajnálom, hogy amikor még mindketten elég fiatalok voltunk és elég élénk volt bennem ez az érzés, nem léptem az irányába. Talán minden másképp alakult volna. De sérült voltam és féltem elveszteni még azt a kis reményt is, ami kijutott nekem arra, hogy boldog legyek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése